Az emberi kibontakozás titokzatos útja

Vasadi Péter gondolatai a házasságról

Minden válás túl korai vereség; az egymásért folytatott küzdelem ijedt fegyverletétele. Szent Pál szavaira kell gondolnunk: „Testvérek... legyen szívetekben irgalom, jóság, alázatosság, szelídség, türelem, viseljétek el egymást...” Nem biztat győzelemmel, azt kéri, viseljük el egymást; nem ámít az erények felhalmozásával: - legyen szívetekben irgalom. Aki e felszólítás elől kitér, az ki akar térni: annak e mozdulat bizonyítására minden érv s minden érvnek az ellenkezője is megfelel. Ezért az értelmi-érzelmi relativitásért tartjuk fenyegető jelenségnek a válások sokaságát, mely a házasfelek emberi válságára mutat.

Természetes, hogy az ember válsága ott a legnyilvánvalóbb, ahol a legnagyobb a megterhelés: a házassági együttélésben. Újra fel kell fedeznünk: mi is a házasság?

Mindenesetre az együttélésnek nem az a kispolgári prototípusa, amely operetti kezdetek után fanyalgó unalommá, igazságtalan munkamegosztássá és teherviseléssé, a külvilág előtt gyáván leplezett gyűlöletté silányul. Ez valóban összeomlóban van. Mégis az embert megrázkódtatásai hamarabb eljuttatják önmagához, mint egy erőszakkal fenntartott alárendelés, amely épp az érdemesebb felet forgatja ki emberi értékeiből.

A házasság nem az, aminek megkötésekor mutatja magát, de bizonyos, hogy az akar lenni, aminek ilyenkor látjuk: egyetlen, megszakíthatatlan szövetség, amelynek tanúja és jóváhagyója nem kisebb személyiség, mint maga Isten.

Hogy mi, hogy mennyi a házasság, azt harminc-negyven-ötven évi együttélés szépségben és szorongattatásban megszelídült öregei igazolják, akik csöndességükben és önáldozatukban megértek Isten szomszédságára. Őket kell megkérdezni a házasság jövője felől, akik már csak bólogatni és mosolyogni tudnak. Tőlük tudjuk, hogy a házasság elsősorban elszánt, egyoldalú, önkéntes és fáradhatatlan jócselekedetek sorozata.

Tehát nem lutri, hanem lehetőség az emberi nagyságra. A házasság nemcsak esküvő, nem megalapozatlan ábránd, hanem létforma, amely egybevág az ember természetével, létforma, amelynek csak egyetlen méltó riválisa van: Isten magánya, vagy az ember Isten társaságáért vállalt magánya.

A házasság érvénye egyetemes: mielőtt szentség lett volna, már felbonthatatlan lehetett, hiszen a házasfelek eggyéválásának folyamata oly erős, oly egyszeri, hogy e gyökerekig ható egység szövevénye visszafelé már felfejthetetlen.

A házasságban a nemiség nyugtalanító igézete feloldódik, a házasok szerelmi gesztusává nő. A házasok szerelme egységükbe ágyazódik: nemcsak az öröm megvalósulását kívánja, hanem a teljes ember teljes kibontakozására irányul. Így haladja meg ez a szexualitás biológiai kereteit, s így lesz az öröm, a felelősség, az igazságosság, a testi-lelki békesség motívuma. Ádám és Éva, Rómeó és Júlia szerelme azért halhatatlan, mert egymást megajándékozó szerelmükben teljes létüket kínálták.

A házasság hatalom egymás felett, melynek jótékony vagy kártékony hatásáról napról napra döntenünk kell. A házasok folyton újrafogalmazzák egymásról alkotott véleményüket. Ez lehet áldás is, ilyenféleképpen: élj örökké, kedves, s lehet fojtogató ítélet is, valahogy így: pusztulj az utamból. Tudtunkon kívül, döntésének belső csöndjében ítélhet élettársunk bennünket életre is, pusztulásra is. Az emberi szabadság félelmetes joga ez, de bizonyos: élettársunk új meg új döntésének nemcsak tárgya, oka is vagyunk.

S mivel az ember titkának teljes ismerője egyedül Isten, a házasságban végbemenő egység öntudatlan egység, lagalábbis olyan, hogy nemcsak az lesz eggyé benne, amit ismerünk egymásból, hanem az is, ami mindvégig megmarad bennünk ismeretlennek. Éppen azért öntudatlan egység, mert kegyelmi hatásra jön létre, úgy, hogy velünk történik, mégsem tudunk róla számot adni. Olyan egység ez, amely nem egyszerűsít le, hanem tiszteletben tart. Olyan, amelyben az, ami soha nem derül ki, mégsem akadálya a szerethetőségnek. Ellenkezőleg, ez az ismeretlenség további föltétele marad a szeretetnek; a szeretet nem igáz le, nem koptat laposra, nem emészt föl, hanem elfogad homályosságában, viszonyul, alkalmazkodik, megőriz.

S éppen itt, a „konstans” titokban van a házasság költészete is: a megközelítés, a játék, a kísérlet, sőt egymás tudatos próbatétele, létünk egymásra kimért veszélyei azt a meggyőződésünket sugallják, hogy ez a páros játék műfajilag nem más, mint dráma, végső fejezeteiben tragédia. S való igaz: keretében az emberi nyomorúság többször jut főszerephez, mint az emberi boldogság. Ez azonban csupán azt jelenti, hogy a házasságban az életet éljük, ezért költészete az irgalom.

A házasságban van emberi szabadság: igaz, hogy ez a szabadság valódi magjára apad. A vállalt együttlét könyörtelenül kiparancsol bennünket a magány kényelmes parcelláiból, s azokat a közös gondok, közös felelősség cserjéivel ültetteti be.

Egy tizenhétéves, fekete hajú fiú szavai szüleinek házasságáról: „Ha azt akarják a felnőttek, hogy tiszteljük őket, szeretetükkel igazolják házasságukat. Nem vagyunk kíváncsiak arra, mennyire szerették egymást tizenhét évvel ezelőtt. Arra vagyunk kíváncsiak, maradt-e szeretetük holnapra, s holnaputánra is. Kössék meg házasságukat mindennap, újra meg újra.”

párKatt.hu (Forrás: szepi.hu)

További írások, videók