Kit kell befogadnunk (és kit nem)?

Menekültkérdés és gyermekvállalás – Wettstein József piarista írása

Távoli országokból érkező menekültek ezrei, tízezrei kopogtatnak Európa ajtaján, és várnak bebocsátásra. Sok keresztény ember számára komoly lelkiismereti problémát okoz, hogy miként kell/kellene velük bánni. Egy ember befogadása nem történhet csak pillanatnyi érzelmi felindulásból, és nem is rövid távra szól. A befogadás ugyanis hosszú távú, valódi elköteleződés (integráció) nélkül csak üres szólam.

A távoli országokból hozzánk érkező menekültek igazi befogadása akkor történik meg, ha nemcsak ételt-italt, szállást, munkát és megélhetést kapnak, hanem egy új, békés és harmonikus élet lehetőségében is részesednek. Vagyis ha bevezetjük őket az európai kultúra és gondolkodásmód megismerésébe, ha türelmes irányítást kapnak az új környezetükbe való beilleszkedés, a békében együtt élés, a társadalmi szabályok megtanulására, és ha saját hagyományaik, érzelemviláguk, vallásosságuk új módon való megélésében is hatékonyan segítjük őket. E folyamatokat foglalja össze az 'integráció' kifejezés: a befogadás nemcsak külső, hanem belső, lelki-szellemi történéseket is igényel.

Integráció nélkül a befogadás üres jótékonykodás, olyan, mint amikor valaki a kéregetőnek odavet egy pénzdarabot, és már megy is tovább. A felszínen látszólag segít, de a dolog nehezét, igazi megoldását nem vállalja fel. A feleslegéből ad és személytelen marad, nem engedi, hogy a másik ember sorsa igazán és belülről érintse. Integráció nélkül – vagy kevésbé sikerült integrációval – a befogadás ráadásul veszélyes is: időzített bombaként kultúraidegen gócokat épít be a társadalomba, amelyek előbb-utóbb kezelhetetlen feszültségeket eredményezhetnek.

Az igazi integráció hosszú időre, évekre, évtizedekre szóló elköteleződés a befogadottak mellett. Elköteleződés a személyes sorsukkal való odaadó törődésre, úgy, hogy ennek időtartama, nehézségei, buktatói, örömei és bánatai nem számíthatók ki pontosan előre. Olyan elköteleződés, amely bár nem tudja a vállalásának nagyságát pontosan felmérni, de belső rugalmassággal, nyitottsággal kész újra és újra magára venni, bármilyen nehéz helyzetbe viszi is bele. A befogadó úgy vállalja fel a befogadottat, hogy beengedi saját személyes életének belső rétegeibe, helyet ad neki a szívében is.

Az ilyen integrációval történő befogadás egyáltalán nem kivételes az emberi életben. Pontosan ez valósul meg a gyermekvállalásnál és az örökbefogadásnál. A szülők egy új élet befogadásakor teljes személyes elköteleződéssel folytonosan igent mondanak annak biológiai és lelki-szellemi táplálására. Minden előre nem látható nehézség, probléma ellenére újra és újra akarják a gyermek felnövekedését, egyéniségének és boldogságának kiteljesedését, harmonikus beilleszkedését a társadalomba. Belülről fakadó készséggel, türelemmel és alázatos szolgálattal a legnehezebb helyzetben is úgy vállalják fel gyermeküket, mint akiért felelősséggel tartoznak.

A menekültek befogadására sokszor idézett „ennem adtatok, innom adtatok, befogadtatok, felruháztatok, betegségemben felkerestetek, börtönömben meglátogattatok” (vö.: Mt 25,31–46) kifejezések a szülői szeretetet, a szülőknek a gyermekükkel, a gyermekük különböző élethelyzeteivel való törődését is pontosan kifejezik. A gyermekvállalás és a menekültek befogadása, integrálása közti párhuzamból fontos következtetések adódnak.

Ki szólhat hozzá hitelesen a témához?

Azok mindenképpen, akik a saját életükben megvalósítják a befogadást, mégpedig a leghétköznapibb élethelyzetben, szülőként. A nagycsaládos szülők, az átlagosnál több, 4-5-6 vagy még több gyermeket vállalt szülők a társadalom igazán hiteles befogadási tanúságtevői. Ők mertek igent mondani az újabb és újabb érkező életekre, ők léptek túl újra és újra a vállalhatóság szokásos határain, ők mondtak le kényelmes biztonságukról és nyitották meg teljesen a szívüket az új jövevények előtt.

Az ő hangjukat kellene hallani, az ő véleményüket megismerni, mert ők nem egy-két éve, nem pusztán szabadidejükből áldozva, nem jószolgálatok vagy projektek keretében valósítják meg a befogadást-integrálást, hanem nekik ez életelemük, létük alapvető realitása.

Kit fogadjunk be?

Egy másik ember életének befogadása a saját életünkbe súlyos döntés, így alapvetően szabadnak kell lennie. A szabadságunkból következik, hogy képesek vagyunk felelősséget vállalni másokért. Sokakért már most is felelősek vagyunk. A felelősségünk viszont nem egyforma mindenki iránt: táguló koncentrikus körök mentén egyre csökkenve vonatkozik a körülöttünk lévő embertársainkra. Azok felé a legnagyobb, akikre állandóan és közvetlenül hatunk, akiket már a puszta létünkkel befolyásolunk, ok-okozat viszonyban formálunk. Egészen más felelősséggel tartozunk azok felé, akikkel esetlegesen kerülünk kapcsolatba, akiknek életével rövid ideig, felületesen találkozunk.

Hasonlóan jön létre a szituációkért, helyzetekért való felelősségünk. Azokért a helyzetekért vagyunk elsőrendűen felelősek, amelyek a saját szabad tetteinkből egyenesen következnek, amelyeknek az okai mi vagyunk. Egészen más a felelősségünk azokért a szituációkért, amelyeket mások okoztak, és aztán valamilyen módon kapcsolatba kerülünk velük.

Kiket kell tehát elsősorban befogadnunk? Azokat, akiknek az élete az életünkkel leginkább összefügg, akiknek az élete közvetlenül tőlünk függ, akik életének mi vagyunk az oka. Ezek pedig az általunk megfoganható életek, a gyermekeink élete. A sokgyermekes szülők nemcsak a leghitelesebb megvalósítói a befogadásnak, hanem ők döntöttek a legkövetkezetesebben, ők adták a legjobb választ arra, hogy kiket fogadjunk be.

E gondolatsorban megkerülhetetlen az abortusz témája. Minden egyes abortusz a be nem fogadás drámája, a lehető legközelebbről érkező új élet elutasítása. Bármilyen közéleti irányzat, szervezet, politika akkor érvelhet csak igazán hitelesen a menekültek befogadása mellett, ha legalább akkora erővel harcol a magzati élet befogadásáért is.

Van-e jogunk nemet mondani?

A befogadás határainak meghúzása hasonló a felelős családtervezéshez. Ha egy szülőpár elérkezett a lelkiismeretes, áldozatkész mérlegeléssel kialakított maximális gyermekszámhoz, akkor már mondhat nemet, és élhet úgy, hogy ne szülessen több gyermekük. Akik viszont még nem tartanak itt, vagy még nem házasok, azok akkor élnek a befogadás stílusában, akkor válaszolnak az evangéliumi üzenetre, ha nyitottak újabb gyermekek létbe hívására, vagy – ha még előtte vannak – felelősen készülnek a családi életre, a termékeny házasságra.

A gyermekvállalás személyes felelőssége mellett eltörpül az a felelősségünk, amellyel az országhatárainkra érkező menekültek felé tartozunk. Úgy is mondhatjuk: erkölcsi probléma helyett gazdasági és politikai kérdéssé válik, amit ezeken a szinteken kell megoldani. Ha a gyermekvállalásban és gyermekeink felnevelésében megteszünk minden tőlünk telhetőt, ha gyermekbarát szemléletünkkel és tetteinkkel más családokat is segítünk új életek befogadásában és integrálásában, akkor lelkiismeretünkben nyugodtak lehetünk.

Ekkor – de csakis ekkor! – a menekültek helyzetének drámáját nem kell magunkra vennünk. Mondhatunk nemet, elfogadhatjuk határainkat: nem tudunk és nem is kell minden bajhoz személyesen odafordulnunk, minden rosszat enyhítenünk. Egy dolgot viszont még ekkor is megtehetünk: állásfoglalásunkkal, véleményünkkel megpróbálhatjuk befolyásolni, segítésre indítani azokat, akiké az igazi felelősség gazdasági, politikai téren, az okok szintjén.

Milyen választ adhat a menekültválságra a lelkiismeretében érintett hívő? 

A gyermekbefogadás, a gyermekvállalás, a családközpontúság még nagylelkűbb megvalósítását. Saját életének olyan alakítását, hogy sokgyermekes, a gyermekeit odaadóan szerető szülő legyen, vagy – ha ezt komoly ok miatt nem tudja megvalósítani – valóságos támaszává váljon a sokgyermekes családoknak, a gyermeknevelés nehéz, de csodálatosan szép folyamatának.

Ennek következtében a templomaink, a plébániák, az egyházi közösségek, iskoláink és intézményeink még kifejezettebben gyermek- és családbarátok lehetnek, még hatékonyabban segíthetik a házasokat és a házasságra készülőket, és még jobban „egyházi közüggyé” válhat a családok élete, termékenysége. Így lehet még világosabb, hogy egyházunk egyértelműen és egységesen a befogadás pártján áll, ennek megvalósítását pedig leginkább a legközelebbről érkezők befogadásában látja.                                    

Wettstein József SchP

párKatt.hu

További írások, videók